Méhes György:  E G Y E T L E N E M Medalionok Erzsébetről A Kossuth-díjas Méhes György, az erdélyi Nagy Mesélő utolsó könyvében imádott feleségéről és önmagáról mesél szívből és szívhez szólón. Méhes György az Egyetlenemről: (Részlet Pósa Zoltán interjújából, Magyar Nemzet, 2005. január 4.) "Tagadhatatlan, hogy életem hatvan esztendejében ő volt az a nő, aki a mindenséget, a boldogságot jelentette számomra. A feleségem nagypénteken eltávozott e földről. Már a temetését követő nap reggelén elkezdtem írni Nagy Erzsébet élettörténetét egyetemi hallgató korától a haláláig. Erzsébet fényképe itt van az ágyam fejénél. Neki is mondogattam, szó szerint így is hiszem: időnként Isten leküld hozzánk angyalokat. Lehet, hogy mire leérnek a földre, már talán átmenetileg el is felejtik, hogy angyalok voltak, de hozzák magukkal a jóságot, a kedvességet, a szeretetet. Minden jót, amit a földön lehetséges. Az egyik e csodálatos lények közül hozzám jött, és lett hatvan évig életem osztályos társa. És én olyan végtelenül boldog voltam vele, hogy az elmondhatatlan. E könyvben megpróbálom elmondani például, hogy nem volt külön életünk. Amikor írtam, ő adta nekem a lélegzetet. Most is úgy gondolom, tudom, miket beszélek, tudom, hogy Erzsébet lelke él, és vár rám odaát. A róla szóló könyv megírása közben is fogta a kezemet. "

Méhes György pályáját a II. világháború előtti szellemi vonulathoz kapcsolódva kezdte. Írói ethosza, a klasszikus értelemben vett erdélyi polgári értékrendben gyökerezik.

Korai publicisztikai tevékenységével a diktatúrák, a totalitárius, nacionalista és xenofób társadalmi erőszaktétel ellen szállt síkra kivételes bátorsággal.

Meseíró, regényíró, színműíró, műfordító.

Életút

Székelyudvarhelyen született 1916. május 14-én. Középiskolai és jogi egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte el.

1938 és 44 között a Pásztortűz, majd a Keleti Újság színházi rovatvezetője.

A háború után a Világosság, a Falvak Népe, a Művelődés munkatársa, majd 1956-ban rövid ideig a Napsugár című gyermeklap főszerkesztő-helyettese. Miután megszégyenítő módon elbocsátják, romániai viszonylatban szinte egyedülállóan a nagyon nehéz anyagi helyzetet jelentő, de szabadúszó életet választja.

"Az új rendszer elgáncsolta, a balos dogmatikus türelmetlenség kiszorította az újságírásból, s eltiltotta addigi névhasználatától" (Rom. Magy. Ir. Lex.). Egyik tudós őse nevét vette fel, s egyre újabb - súlyos üzeneteket hordozó - "álmeseregényeket" ír: Gyöngyharmat Palkó, Rapsonné vára, Szikra Ferkó, Világhíres Miklós, Győzelmes Gábriel.

Tucatnyi meséskönyve - nagy klasszikus elődeihez méltón életkortól függetlenül - mindenkihez szól. Varázslatos meseregényei, az igazságról, emberségről, tisztességről, szeretetről, reményről megfogalmazott - a korban egyedülálló - hitvallással érnek fel.

Mint avatott drámaírónak, színdarabjait a hatvanas évektől kezdve évtizedeken át az erdélyi színházak mindegyike folyamatosan játszotta. Ezek "egyfelől az egykorú társadalmi visszáságaiba bevilágító vígjátékok, másfelől történelmi groteszkbe öltöztetett drámai szatírák…A népeket megosztó nagyhatalmi politikáról szólnak". (Barbár Komédia, Noé Bárkája, Jerikó, Ti földi istenek) (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon)

A hetvenes évek végétől jelennek meg felnőtt regényei, melyekben a Trianon előtti és utáni erdélyi társadalmat örökíti meg emberi sorsokon keresztül. (Orsolya, Bizalmas jelentés egy fiatalemberről, Mindenkinek nehezebb, mint másnak - Emmi, Gina -, Kolozsvári milliomosok.)

Az író 1999 októberében a Magyar Köztársaság Kiskeresztje érdemrend, 2002 március 15-én Kossuth díj kitüntetésben részesült.

Szemelvények kortársaitól

Orbán János Dénes, Herder-ösztöndíjas, József Attila díjas költő Méhes Györgyről írt monográfiájában így jellemzi az írót:

"…Méhes György már csak azért is különös alakja az erdélyi magyar irodalomnak, mert polgári születésű és neveltetésű, azt hiszem, az egyetlen a második világháború utáni fontosabb alkotók közül. Ez a polgári mivolt végig rányomja bélyegét írásművészetére, és igen karakteresen hat a gyakran népieskedő vagy proletároskodó korszakban. Méhes leginkább polgárokról ír, és polgároknak. Ez mind meséin, mind drámáin, de leginkább regényein látszik. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy ez a polgári elegancia és józanság óvta meg attól, hogy bármilyen politikai és irodalmi ideológiának elszegődjön… Ez eredményezi azt is, hogy Méhes közelebb áll a Kós Károly-féle transzilvanizmushoz, mint legtöbb pályatársa. Kós Károly egy erdélyi néplélekről beszél, amely egybefoglalja az itt élő népek szellemét - ez képezi a transzilvanizmus alapját… Méhesnél teljes demokratizmus uralkodik, szereplőit - magyarokat, románokat, németeket, zsidókat - nem a nemzeti, hanem az emberi vonások különböztetik meg egymástól, és semmilyen kommunikációs zavar nincsen közöttük. És ez soha nem erőltetett: egyszerűen nem vesszük észre, semmi jelentősége nincs annak, hogy ki milyen nemzetiségű. A magyarok és románok című vezércikk, melyet 1944 őszén a legkedvezőtlenebb pillanatban közölt, szabadsága, talán élete kockáztatásával, bizonyítéka annak, hogy nem az ellenséget látja a velünk együtt élő népben."

Csoóri Sándor, Kossuth-díjas költő:
"…Méhes György lett a Nagy Mesélő. Ő lett Erdély "Láthatatlan embere", a csöndes és titkos ellenálló, hiszen, aki mesét ír diktatúrák ideje alatt, végig arról beszél, hogy a gonosznak el kell tűnnie, s az igazságnak pedig győznie kell. Arról, hogy az adott szó szent, az együvé tartozás ugyanígy. Egy nemzet gondolkodásának íratlan alkotmánya a mesekincsében van. Minden jogérzék csíra formájában benne fejeződik ki, s ez lesz később a felnőtt ember öröksége. Méhes György kivételes irodalmi szerepét kivételes módon kell újraértékelnünk ma."

Faludy György, Kossuth-díjas író:
"…Én az ő könyvében láttam a Flaubert vagy akár Voltaire kezdte polgári irodalomnak a megtestesítését, igazi alakokat, igazi történetet, és amellett végig leírhatatlanul érdekeset. Egyik oldalt a másik után ettem - ha szabad így kifejeznem magam- és gyönyörködtem benne. Nagy élmény volt, mert rendkívül ritka az ember életében, hogy olyan könyv kerül a kezébe, melyben csak gyönyörűsége van."

Kányádi Sándor, Kossuth-díjas költő:
"…Generációk nevelkedtek Erdélyben az ő elsősorban ifjúságnak szánt regényein, elbeszélésein, meséin. Évtizedeken át mindenekelőtt - és nem többek között - az ő írásaiból tanulhattuk, ismerhettük meg az iskoláinkból kirekesztett történelmünket... Ő a romániai magyar színjátszás, kivált a Kolozsvári Magyar Színház legtöbbet játszott, túlzás nélkül állíthatom, legsikeresebb, legnagyobb nézősereget vonzó színpadi szerzője volt. Darabjai zömében a mi mindennapi életünket vitte színre, minden más szerzőnket fölülmúló mesterségbeli tudással, színpadi ismerettel."

Lászlóffy Aladár Kossuth díjas költő:" ...Hosszú életében igen értékes, árnyalatokban gazdag, a szülőföldjét, Erdélyt, de mindig az egész magyar kultúra ügyét, színvonalát szolgáló művet hozott létre, a gyermekirodalomtól a színpadi alkotásokig."

Sütő András, Kossuth-díjas író:
"…Amit legjobban csodáltam, az ő olthatatlan kedélye volt. Nem a permanens lágyszívű mosoly persze, hanem az idő ostobaságainak fölébe emelkedő irónia, az intellektuális fölény derűje és humora. Amikor aztán deszkára lépett, megszólalt színpadi munkáival, azok szatirikus mondandójával, frissességével, jól szerkesztettségével egyből meghódította Erdély magyar színházait és közönségét. Mi volt a titka? A szatirikus hangvétel, a sémákat felborító bátorság. Igen, ez volt a titka. Bátorságot mondok, mert akkor kezdte ő feszegetni a társadalmi kritika, az aktivista ostobaság ketreceit, amikor azokban még ott volt az oroszlán. Ezt azért nem szabad elfelejteni. És amit a meséiben, kalandos történeteiben a gyerekeknek, az ifjúságnak írt! Ott járt ő bizony a mesemondással Benedek Elek tiszta levegőjű magaslatain. Máig is élő és eleven hatással."

Szőcs Géza, József Attila-díjas költő:
"…A diktatúra alatt végig töretlen moralitással, a hatalomnak tett legkisebb kompromisszum nélkül, közel fél évszázadon keresztül, új meg új generációknak vált tanítómesterévé, akik műveiből sajátították el a humánum és morál alapértékeit. Pártokhoz a legnehezebb időkben sem tartozó, klikkekhez nem húzódó töretlen tartása, sötét időkben kitartó szorgalma - példaképül szolgálhat ebben a könnyen megtántorodó világban. Legjobb írásaiban a példázatok La Fontaine-i tisztaságúak. A meseregény álruhájába öltöztetett társadalomkritikai kérlelhetetlenség a társadalmi utópia műfajában a legjelentősebb magyar szerzők művei mellett jelöli ki e könyvek helyét."

Kötő József, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke:
"…Erdélyben a második világégés után több évtizeden át Méhes György táplálta az anyanyelvi szóval együtt az erkölcsről és a tudásról szóló alapismereteket 4000 oldalnyit kitevő meséivel, meseregényeivel, ifjúsági regényeivel az új nemzedékbe; 19 színdarabjának közel 2000 előadásán több tízezer nézőt gyűjtött a totalitarizmus éveiben az anyanyelvi szó végváraiba, a romániai magyar színházakba; közel 2000 oldalnyit kitevő regényeiben megírta a Trianon utáni erdélyi magyar lét krónikáját. Munkássága, sajátossága révén, iróniával telített humorának katartikus ereje, művelődésünk minőségileg is fontos fejezetét alkotja."

Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar PEN-központ elnöke, a HÉT c. lap főszerkesztője:"Drámaíróként a magyar polgári dráma legjobb hagyományait éltette tovább kivételes mesterségbeli tudással, a totalitárius diktatúrát bíráló éllel. Prózaíróként a sajátos erdélyi világ történeteit mondta el pontosan és lenyűgöző erővel. Az ifjúságnak és a gyermekeknek írt művei a legjobbak sorába emelték. Több, tartalamas, olvasmányos és ugyanakkor társadalomrajzban elmélyült, lélektani árnyalatokban gazdag regénye, illetve kisregénye figyelemre méltó értéke a magyar prózának."

Önmagáról

"Élek, s hogy meddig, nem tudom,
meghalok, bár nem akarom,
megyek s egész utam titok:
csoda, hogy jókedvű vagyok."

- mondogatom magamban a tizenötödik századi Magister Martinus sorait.

Igen, jókedvű vagyok, az is voltam egész életemben, még akkor is, amikor nem volt okom reá. Jókedvű voltam és az is leszek utolsó leheletemig, annak ellenére, hogy többé-kevésbé kiismertem már az emberi világot, már amennyire az a lélegzetvételnyien rövid élet alatt lehetséges.

Kiismertem és megértettem, hogy részvételre, bíztatásra van szükségünk, bátorításra… mindannyiunknak, és jó kedélyre, minél több jókedvre.

Ezért írtam – még magam is ifjan – mesét a gyermekeknek. Mesehőseim, Gyöngyharmat Palkó, Szikra Ferkó, Világhíres Miklós az igazságért küzdöttek csavarintos utakon settenkedő gonoszok ellen. Győztek, mert végül is – ebben hinnie kell a meseolvasónak – az igazság győz, nehéz küzdelemben, néha reménytelennek tűnő helyzetekben is.

Ezért írtam vidám regényeket, jókedvű tudósításokat azokról, kiket legjobban szeretek, a családomról (mi ugyanis egy úgynevezett családias család vagyunk), meg néhány barátomról is. Így született meg a "Micsoda társaság", a Tatárok a tengeren", a Leleplezem a családomat" és a "Kilenc vesszőparipa" s így írom most kicsi unokámról a "Csodálatos nagypapá"-t. Úgy érzem, még a tragikus végű "Orsolya" is az egyetlen, megismételhetetlen élet értékére figyelmeztet.

Ezért írtam vígjátékokat; több,mint egy tucatot. Köztük a "33 névtelen levél"-t, a "Heten, mint a gonoszok"-at, a "Dupla-kanyar"-t, a "Barbár komédiá"-t, a "Drága gyermekeim"-et, meg a "Noé bárkájá"-t. Mindezeket bíztatónak szántam, mert lehet és érdemes vállalni, hinni, küzdeni a jobb sorsért, az emberi élet megrontói ellen.

Ha szerette a közönség a darabjaimat, ha kihallotta belőlük a bíztató szót, akkor nem írtam és nem éltem hiába.

Méhes György