Mint ahogy az is világos volt, hogy ha a televíziós történetmesélő irodalmi prózára adja a fejét, akkor a regénye is csordultig lesz mulatságos és megrendítő történetekkel, vérbő, szórakoztató és tragikus figurákkal, ahogy azt az Apropóban, a Világfaluban és a Különös történetekben megszokhattuk tőle.
Miközben az ország évtizedek óta képtelen volt a párbeszédre, Kepes a televízió képernyőjén, a Desszertben estéről estére leültetett a vacsoraasztalhoz három, különböző társadalmi helyzetű, világnézetű, műveltségű, gyakran homlokegyenest szembenálló értékrendű embert, és konok elszántsággal bebizonyította, hogy képesek egymással beszélgetni.

Első regényével, a Tövispusztával még magasabbra állította a lécet. Ezúttal három család, egy földbirtokos-arisztokrata, egy szegényparaszti és egy falusi zsidó család egymásba fonódó sorsát kíséri végig egy évszázadon át, arra kényszerítve minket, az olvasót, hogy gondoljuk végig közös történelmünket az első világháborútól napjainkig. Ahogy a műsoraiban, hármas családregényében is arra figyelmeztet bennünket, próbáljuk megérteni a másik szempontjait, mert ha mindenki folyton csak a saját vélt vagy jogos sérelmeit és félelmeit szajkózza, akkor ott fogunk tartani, ahol tartunk. A regény egyik hőse ezt így fogalmazta meg: „Kávéfoltos levelekből, megsárgult, tépett szélű dokumentumokból, elrongyolódott naplókból és felesleges tárgyak szagából próbálom összerakni ezt a történetet. Mindent én gyűjtöttem a behívóparancstól a kitelepítési határozatig és az egymásnak ellentmondó önéletrajzokig, a koronás ezüstkanáltól a tulipános ládáig, a chanuka gyertyatartótól a vásári Krisztus-képig és a felfújható Buddháig. Ahogy elnézem, jó mocskos kis történet lesz, tele vicsorral és könnyes röhögéssel, szerelemmel, gyilkossággal, barátsággal és árulással, fordulatokkal és közhelyekkel. Akár egy szappanopera. Vagy mint a történelmünk. De, azt gondoltam, valakinek el kell mesélnie, hátha az igazság helyett mondogatott és a valóság helyett megélt történetek összeillesztve valósággá válnak.”

Az alábbiakban rövid interjút olvashat a szerzővel:


A Tövispuszta huszadik századi történelmünk nagyon emberi, érzelmes, de igen objektív regénye. Hogy jutott eszébe történelmi családregényt írni?


Nem nevezném történelmi regénynek, inkább azt mondanám: ez az életünk. Csakhogy az elmúlt száz évben a történelem többnyire nagyobb szerepet játszott a sorsunk alakulásában, mint mi magunk. Így aztán kihagyhatatlanná vált. De a lényeg mégiscsak a három család egymásba fonódó, kalandos története, még akkor is, ha a háttérben végig ott sunyít a történelem, ami hol komikussá, hol mocskossá, hol esendővé, hol magasztossá formálja a szereplőket. Úgy éreztem, nagyobb szeletét tudom megmutatni az életünknek, és igazságosabb lehetek, ha nem egyetlen család történetét követem, hanem három, különböző társadalmi osztályhoz tartozó, eltérő értékrendű – egy földbirtokos-báró, egy szegényparaszti és egy falusi zsidó – család szemszögéből írom meg, négy generáción keresztül. Így mesélem el, mit gondolok az emberi kapcsolatokról, barátságról, szerelemről, árulásról, szülő-gyerek viszonyról.


Öt leánygyermek és három feleség után, jól érzem, hogy nem véletlen az, hogy a regényében is fontos szerephez jutottak a nők?

A történelemben többnyire a férfiak a hősök. A személyes életünkben a nők. Az én életemben is fontos szerepet játszottak, sok örömet és sok fájdalmat okoztak; vagyis rengeteget tanultam tőlük. Ezért aztán nem csoda, ha elfogult vagyok velük. De most, hogy született egy kisfiam, lehet, hogy árnyaltabban látom majd a világot…
A Tövispuszta három családja tele van vérbő, szórakoztató és tragikus figurákkal. Nem tudtam eldönteni, hogy ki a kedvenc hőse. Lehet, hogy nincs is ilyen?

Vannak kedvenc karaktereim a regényben, de ha nem tudta eldönteni, hogy kik azok, akkor annak örülök. Olyan sokáig dédelgettem őket magamban, olyan jól szórakoztam velük, amíg a könyvet írtam, olyan sokat adtam nekik magamból, hogy igazságtalanság lenne tőlem egyet kiválasztani közülük.


www.kepes.hu